Eszembe jutott az a sajtó által személyemet érintő számtalanszor felvetett kérdés, hogy hogy lehetett az általam létrehozott rock and roll kultuszt ennyi évtizeden át töretlenül fenntartani. Bevallom, erre az obligát kérdésre nemegyszer azt találtam válaszolni, hogy sehogy. És ezzel nagyjából összefoglaltam a fent elmondottakat, a saját, hullámvölgyekkel is tarkított munkálkodásom epizódjait, az alkotói válságaim időszakait, az elkeseredéseim állapotait. Ha éppenséggel valami plasztikusan ábrázolja ennek a "töretlennek" nevezett pályaívnek meglehetősen törékeny pillanatait, akkor esetemben a fentebb elmesélt események bizonyosságul szolgálnak a fejtegetésem igazságára. Vagyis, hogy azért ez nem egészen "úgy" van. A helyzet az, hogy ez és az ehhez hasonló események az idő távlatában feledésbe merülnek, mivel az ilyenkor oly lelkesen idézett sikercsinálók a legtöbb esetben túltették magukat a távlatokból visszatekintve tiszavirág életűnek mondható mélypontjaikon, és onnan felkapaszkodva tehetségüknél és szerencséjüknél fogva újabb és újabb csúcsokat hódítottak meg. Ennélfogva aztán az emlékezet méltán avatja őket a töretlen legendák hőseivé. De az igazság kedvéért tegyük nyugodt szívvel hozzá, nincs ez alól kivétel. Ez a siker természetrajza. Ez a világon mindenkivel így van, így történik. Hívják az illetőt akár Elvisnek, akár Beatlesnek, akár Rolling Stonesnak, akár Elton Johnnak, de még akár Michael Jacksonnak vagy Freddy Mercurynak is. De akár, akiket a hazai rockzene állócsillagainak nevezünk, velük is. Ez rájuk is vonatkozik. Róluk is így gondolom. Más kérdés, hogy van, aki őszintén bevallja, van, aki - fogalmazzunk finoman - szemérmesen elhallgatja a tényeket. Én azonban önmagammal kapcsolatban őszinteséget ígértem. Saját magamnak is, de főleg az olvasóimnak.