Hogyan válnak különféle közösségek a tömeges erőszak résztvevőivé - és felismerhetők-e előre a figyelmeztető jelek? Ez az összehasonlító történeti munka három kelet-közép-európai német kisebbség - a svábok, a szászok és a szepességiek - második világháborús tapasztalatait vizsgálja. A holokauszt történetírásának főbb vitáihoz kapcsolódik (Christopher Browning, Daniel Goldhagen, Jan Gross), de új szempontot kínál azzal, hogy három eltérő közösség sorsát állítja egymás mellé. Rávilágít arra, hogy a népirtás nem csupán gyűlöletből vagy ideológiai meggyőződésből születik, hanem társadalmi pozíciók, állami kényszerek és politikai lehetőségek metszéspontjából. A könyv széles forrásbázisra épül: nürnbergi, auschwitzi, krakkói és bécsi perek anyagaira, túlélők tanúvallomásaira, valamint magyar, román, szlovák és német levéltárakra. A kutatást rangos nemzetközi ösztöndíjak támogatták, köztük az amerikai NEH (National Endowment for the Humanities), az ACLS (American Council of Learned Societies), valamint a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum Revson Fellowship programja. "Ha a szepesiek az állások elvesztésétől féltek, a svábok a kizsákmányolástól, akkor a szászokat a történelmi nemzetként való kiszorítás réme kísértette. Ebben az értelemben a szepesiek története nem kivétel, hanem nyugtalanító leleplezés: a népirtáshoz nem volt szükség fanatikusokra. Elég volt, ha az emberek nem álltak ellen - ha kényelmetlenül bár, de végrehajtották a parancsokat, kitöltötték a formanyomtatványokat, őrizték a vonatokat, és némán nézték, ahogy szomszédaik eltűnnek. Történetük rákényszerít bennünket, hogy szembenézzünk a bűnrészesség banalitásával, és azzal a ténnyel, hogy a modern népirtás nem csupán ideológiai gyűlöletre épül, hanem az adminisztratív társadalom mindennapi működésére is."